Kedvenc Shakespeare szonettjeim alant.

XV
Ha meggondolom, hogy csak egy rövid Percig teljes mind, ami nő s virágzik, S e roppant szinpad csak olyat mutat, Amit titkos csillag-parancs irányít; Ha látom, egy az ember s a növény, Egyazon ég húzza föl s rontja le: Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén, S kopik daliás emlékezete, - A múlás eszméje mindig elő- Ragyogtatja legdúsabb tavaszod, Melyben küzd már a romlás s az idő, Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod;  S küzdve az idővel, mely elragad,  Mert szeretlek, én feltámasztalak.	When I consider every thing that grows Holds in perfection but a little moment, That this huge stage presenteth nought but shows Whereon the stars in secret influence comment; When I perceive that men as plants increase, Cheered and check'd even by the self-same sky, Vaunt in their youthful sap, at height decrease, And wear their brave state out of memory; Then the conceit of this inconstant stay Sets you, most rich in youth, before my sight, Where wasteful Time debateth with Decay, To change your day of youth to sullied night;  And, all in war with Time for love of you,  As he takes from you, I engraft you new.
XVI
De mért nem várja különb fegyvered Az Időt, ezt a véres zsarnokot? S romlásodtól mért nem óv üdvösebb Eszköz, mint ezek a száraz dalok? Boldog óráknak járod ormait, És sok még parlag kert, sok szűzi vágy Megteremné élő virágaid, Hűbb képeid, mint amit ecset ád; Így az élet rajzolná újra ezt Az életet, melyet külszínre és Belső becsben föltárni ez (a Perc Ónja s az én inas-tollam) kevés.  Ha átadod, megtartod életed;  Élni kell: élj, rajz, saját remeked.	But wherefore do not you a mightier way Make war upon this bloody tyrant, Time, And fortify yourself in your decay With means more blessed than my barren rhyme? Now stand you on the top of happy hours, And many maiden gardens, yet unset, With viruous wish would bear your living flowers, Much liker than your painted counterfeit: So should the lines of life that life repair, Which this time's pencil or my pupil pen Neither in inward worth nor outward fair Can make zou live zourself in ezes of men.  To give away yourself keeps yourself still,  And you must live drawn by your own sweet skill.
XVII
Hogy lesz egykor versemnek hitele Zsúfolja bár nagy érdemeit? Pedíg, Ég látja, csak sírod jele: Félig se tárva rejti életed. Hogyha le tudnám írni szép szemek S volna bájad zengeni friss zeném: Hazugság, mondanák az emberek, Földi arcot nem fest ily égi fény. Nevetnék sárgúlt papirom: fecseg A pletykás öreg; sok szó, semmi tény; S a valóság költői őrület És dagály lenne, ódon költemény.  De maradnék meg valami utódban,  Kettőzve élnél: benne s a dalomban.	Who will believe my verse in time to come? If it were fill'd with your most high deserts - Though yet, heaven knows, it is but as a tomb Which hides your life and shows not half your parts - If I could write the beuty of your eyes And in fresh numbers number all your graces, The age to come would say "This poet lies; Such heavenly touches ne'er touch'd earthly faces." So should my papers, yellow'd with their age, Be scorn'd, like old men of less truth than tongue, And your true rights be term'd a "poet's rage" And "stretched metre" of an "antique" song:  But were some child of yours alive that time,  You should live twice - in it and in my rhyme.
XVIII
Mondjam: társad, másod a nyári nap? Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde, Hisz a május méz-bimbaira vad Szél csap, s túlrövid a nyár bérlete; Az ég szeme néha gyujtva ragyog S arany arca máskor túlfátyolos; S mind válik a széptől a szép, ahogy Rútítja rendre vagy vakon a rossz. De a te örök nyarad nem fakúl S nem veszíti szépséged birtokát; Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull: Örök dalokban no~ssz időkön át.  Míg él ember szeme s lélegzete,  Mindaddig él versem, s élsz benne te.	Shall I compare thee to a summer's day? Thou art more lovely and more temperate: Rough winds do shake the darling buds of May, And summer's lease hath all too short a date: Sometime too hot the eye of heaven shines, And often is his gold complexion dimm'd; And every fair from fair sometime declines, By chance or nature's changing course untrimm'd; But thy eternal summer shall not fade Nor lose possession of that fair thou ow'st; Nor shall Death brag thou wander'st in his shade, When in eternal lines to time thou grow'st:  So long as men can breathe or eyes can see,  So long lives this, and this gives life to thee.
XIX
Falánk Idő, nyűdd az oroszlán körmét, S falasd a földdel édes fiait, Törd vad tigris-állkapcsok foga to~rét, S ős főnix vére ígya lángjaid; S legyen víg s bús kor, amit röptöd elhagy, S tégy, amit akarsz, Gyorlábú, te, a Nagy világgal s tűnő ékeivel, csak Egy szörnyű bűnt ne kövess el soha: Ne szántsák kedvesem szép homlokát Óráid, s ódon pennád rajzai; Suhanj fölötte érintetlen át: Szépségminta, mai s mindenkori!  De tombolj bár, vén Idő, legvadabban,  Örökifjan él kedvesem e dalban.	Devouring Time, blunt thou the lion's paws, And make the earth devour her own sweet brood; Pluck the keen teeth from the fierce tiger's jaws, And burn the lon-liv'd phoenix in her blood; Make glad and sorry seasons as thou fleets, And do whate'er thou wilt, swift-footed Time, To the wide world and all her fading sweets; But I forbid thee one most heinous crime: O, carve not with thy hours my love's fair brow, Nor draw no lines there with thine antique pen; Him in thy course untainted do allow For Beauty's pattern to succeeding men.  Yet do thy worst, old Time: despite thy wrong,  My love shall in my verse ever live young.
XIII
Mint tökéletes szinész a szinen, ki féltében elrontja szerepét, vagy egy vad túlzó, kire féktelen dühe visszacsap, mint szívgyöngeség: kishitüségből én akként feledtem az ős szerelmi szertartásokat s roskadozni látszik erőm s szerelmem saját szerelmem súlya alatt. Legyen hát e könyv a szónoklatom s hangos keblem néma hirnöke, -óh, jobban vágyik rád, szív és jutalom, mint amely többször s többet kért, a szó.  Tanuld olvasni sok néma jelem;  szemmel is hall az okos szerelem.	As an unperfect actor on the stage, Who with his fear is put besides his part, Or some fierce thing replete with too much rage, Whose strength's abundance weakens his own heart; So I, for fear of trust, forget to say The perfect ceremony of love's rite, And in mine own love's strength seem to decay, O'ercharg'd with burthen of mine own love's might. O, let my looks be then the eloquence And dumb presagers of my speaking breast, Who plead for love, and look for recompens More than that tongue that more hath more express'd.  O, learn to read what silent love hath writ:  To hear with eyes belongs to love's fine wit.
XXIV
Szemem a festőt játszotta, s szívem lapjára karcolta be arcod; ott most testemmel én keretezem, s a távlat remek művészre mutat, mert, hogy hová tett, azt is látni kell s a képpel együtt s a művészen át: keblemmel állított boltjába, mely szemeiddel ablakozta magát. Már most, nézd, szemet hogy segít a szem: az enyém rajzolta meg másodat, s a tiéd szívem ablaka, melyen gyönyörködni, rád-rádmosolyog a nap.  De egy varázs nincs meg e bölcs szemekben;  csak a láthatót festik, szívedet nem.	Mine eye hath play'd the painter and hath stell'd Thy beauty's form in table of my heart; My body is the frame wherein 'tis held, And, perspective, it is best painter's art - For through the painter must you see his skill, To find where your true image pictur'd lies - Which in my bosom's shop is hanging still, That hath his windows glazed with thine eyes. Now see what good turns eyes for eyes have done: Mine eyes have drawn thy shape, and thine for me Are windows to my breast, wherethrough the sun Delights to peep, to gaze therin on thee;  Yet eyes this cunning want to grace their art,  They draw but what they see, know not the heart.
LXXV
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam, s még kapok.  Koldus-szegény királyi gazdagon,  részeg vagyok és mindig szomjazom.	So are you to my thoughts as food to life, Or a sweet-season'd showers are to the ground; And for peace of you I hold such strife As 'twixt a miser and his wealth is found, Now proud as an enjoyer, and anon Doubting the filching age will stealt his treasure; Now counting best to be with you alone, Then better'd that the world may see my pleasure: Sometime all full with feasting on your sight, And by and by clean starved for a look; Possessing or pursuing no delight Save what is had or must from you be took.  Thus do I pine and surfeit day by day,  Or gluttoning on all, or all away.